Szalad az idő, újból eltelt három hónap, így ideje lett a következő utamnak. Ez alkalommal Panamából újráztam, ígérem szeptember végén most már más országban is körülnézek nektek!
Tizenhat órás buszúttal jutottam el Panamavárosba, ami eleve szépnek ígérkezett, bár az éjféli indulás hátránya hogy Costa Ricából nem láttunk semmit. A határon eltöltött bő két óra alatt azonban kivirradt, és a gyönyörű panamai hegyvidéken már fotózni is lehett. Koradélután értünk célba, nekem az első utam a buszterminál melletti bevásárlóközpontba vezetett. Célzottan shoppingoltam: Panamában a csatorna miatt minden jóval olcsóbban kapható, így öregecske számítógépemet egy új MacBookra cseréltem.
A szállásom az óvárosban volt egy hangulatos kis hostelban, este gitározós-iszogatós jó hangulat kerekedett, össze is ismerkedtem pár argentin, kolumbiai, kínai, izraeli, svájci és svéd sráccal és leányzóval – páran együtt lógtunk a következő estéken is.
Az első teljes nap reggelén kitaxiztam az egyik mólóval összekötött szigetre, ahol már várt rám egy nagyobbacska turistahajó – a program egy nap alatt a Csendes-óceán és a Karib tenger meglátogatása: azaz végighajózni a Panama-csatornán! A túra egyszerre volt izgalmas és unalmas: a hatalmas óceánjárók és a zsilipek műszaki megoldásai mindenképp érdekesek, azonban maga a teljes tranzitútvonal 8 órás, így hajókorlátra támasztott lábakkal olvasgatni is jutott idő. A turistahajó főleg éltes korú amerikaiakkal és németekkel volt tömve, így még egy kis interóceáni csajozásra se volt sok esély. Így legalább maradt időm dokumentálni, klikk itt a videóra egy kis zsilipelésért, és a bejegyzés végi galériára a többi fotóért!
Másnap a trópusi napsütés alatt városnézésre indultam: Panamának hangulatos óvárosában, a Casco Viejo negyedben kezdtem a napot. Megint csak a fotókra tudok hivatkozni, szóban nehéz leírni a hangulatot. Pár órányi caplatás után betértem a Csatorna Múzeumba, itt történelmi és műszaki kiállítás volt látható a csatorna építéséről, jelenéről és a jövőről: az új zsilipek építéséről is sok mindent megtudtam. Akit érdekel, az interneten bő irodalma van a témának, én egy csatornaépítős dokumentumfilmmel alapoztam még indulás előtt.
Az óváros után a Mercado de Mariscos, azaz a halpiac felé vettem az irányt. Ide a egy magyar gasztroblog leírása alapján már nagyon készültem, és be is váltotta a herkentyűevős reményeimet. A földszinten egy adag cevichét toltam be, aztán az emeleti kifőzde felé vettem az irányt. A berendelt tengeri herkentyűs leves érkezésekor már tudtam, hogy gondok lesznek: jókora tálban érkezett a leves, nem kicsit gazdagon. Utána a berendelt sült halat is sikerült letolnom, úgyhogy nehezen szuszogva indultam tovább.
Az üzleti negyed felé menet már nagyon sütött a nap, így az egyik mozgó árustól vett házi jégkásával leültem a tengerpartra felhőkarcolókat és óceánt bámulni.
Késő délután dögfáradtan értem vissza hostelba, pedig aznap este még a rendőrséget és a fogdát is megjártam! Szerencsére szabad akaratból, a venezuelai srácot ugyanis aznap kirabolták, de a rendőrség megtalálta a tettest, így elkísértük unalom ellen az utolsó procedúrákra, amíg visszakapta a hőn áhított útlevelét.
A harmadik napon pedig nem maradt más dolgom, mint összepakolni notebookostul, a terminálon megkeresni a hazavivő járatot, és az Amerikák hídján át hazautazni. Az ülésbeosztásnál Diana, egy kolumbiai biológus lány került mellém, akivel az út nagy részét eldumáltuk, gyorsan ment így a hazaérkezés. A 90 napos plecsnit is sikeresen megkaptam újra, úgyhogy legközelebb októberben irány Nicaragua!
A nap spanyol szavai: ciudad – város, canal – csatorna
Vélemény, hozzászólás?