Emlékeztek még, hogy anno szóba került, tanuljunk meg egy magyar darabot a kórussal? Két hete felhozta José, hogy adjak egy darabot a következő koncerthez tervezett nemzetközi repertoárba. Az Esti dalt ajánlottam, és mivel nagyon tetszett mindenkinek, meg is kaptam a feladatot a kórus betanítására és koncerten vezénylésre.

Az első próbán bizony megéreztem a fát amibe fejszém belevágtam, hiszen az amatőr kórusban alig egy-két ember olvas kottát, és a magyar kiejtés sem egyszerű feladat! Szerencsére a kórustagok nagyon lelkesek, a harmadik próbára már egész jól haladtunk, lassan, de biztosan tanulják a dallamot és szöveget.

A gyakorlás jó hangulatban telik, én igyekszem spanyolul instruálni a csapatot (ami nem utolsó humorforrás a helyieknek ), ők pedig megtanulni a magyar szöveget. Mivel Magyarországon mindenki ismeri a darabot, itt tűnik csak fel, hogy teljesen ismeretlenül Kodály harmóniái azért nem is olyan magától értetődőek! Két hónapom van összehozni a művet, azt hiszem, azért lesz min izgulni a koncert előtt.

A másik újdonság, hogy abbahagytam a nyelviskolába járást. Laurának említettem már korábban, hogy eléggé drágállom a tandíjat, és elsőre  értett a szóból: felajánlotta, hogy átvesz magántanítványnak. Az iskolát kivéve mindenkinek jobb így: feleannyit fizetek és gondolom a tanárnő sem járt rosszul. Az órák lakáson vannak, ami kicsit kiesik (fél óra séta az irodától), de pont belefér a munkaidő és a kórus közé még így is. Heredia szegényebb részében található az elég picike és sötét lakás, kicsit beleshetek a helyi átlagember életébe is így.

Zárásnak egy életkép: főnökúr kisfiával, Matthiassal járjuk épp a mászókát piacozás után.

A nap spanyol szava: practicar - gyakorolni

Ha még emlékeztek az utolsó kóruskoncertre, a bejegyzés vége felé említettem, hogy megismertem pár zenészt a helyi egyetemről. A vonósnégyes csellistája, Silvia azonnal meg is ígérte nekem, hogy összeismertet a fővárosi katedrális orgonistájával. Ígéretet tett követett, telefonon sikerült elérni Rafael Saborío professzort, és megbeszélni egy vasárnapi időpontot orgonanézésre.

De ne szaladjunk ennyire előre! Mivel ez volt az első önálló utam az országon belül, meg kellett ismerkedni a helyi tömegközlekedéssel is. Szerencsére nem volt nehéz dolgom, egy járattal közvetlenül San Joséba lehet utazni Herediából. Az ablakon feltüntetett fix menetdíjat a sofőrnek kell fizetni, nincs blokk, csak utasszámláló infra az ajtóban. A busz kulturált, a leszállásjelző vicces: egy vékony kötél a busz hosszában az ablakok felett, végén mikrokapcsoló. Állandóan nyitott első ajtó adja a légkondit, a megállóban integetni érdemes, hogy biztosan felvegyenek. A 10 km-es utat 20 perc alatt le lehet tudni ha nincs épp dugó, az ára ₡450, ez 200 Ft-nak felel meg.

A belvárosban akadt egy szabad órám körbesétálni kicsit, így készült pár fotó a helyi sétálóutcáról, városképről, első benyomásként (lásd a galériát a bejegyzés végén). San José ugyanúgy kaotikus és kialakulatlan városkép szempontjából, mint bármelyik hely Costa Ricában, viszont a régi épületek szebb állapotban vannak. Külön kiemelendő a Nemzeti Színház (lásd a bejegyzés első fotója) és a fővárosi katedrális, az ország első temploma. Ide jöttem orgonálni én!

A mise első fele orgona nélkül ment le, Saborío professzor csak áldozás előtt érkezett meg, gyors bemutatkozás után felmásztunk az orgonakarzatra. Míg ő játszott, én készítettem egy rövid videót, a helyi dalok ugyanazok voltak itt is mint Herediában, az előadásmód kicsit különböző, nem semmi basszusa van a profnak!

Saborío nagyon barátságos volt, és az első ember az országban, aki hasonlóan gondolkozik az orgonákról mint én. Kérdés nélkül kinyitotta a hangszert, körülnéztünk kívül-belül, persze játszhattam is. Közben rengeteget beszélgettük a helyi zenéről és a templom történetéről. Búcsúzáskor elkérte a telefonszámomat és kikérdezett milyen szólamot éneklek, lehet hamarosan újabb lehetőségek nyílnak meg előttem!

A nap spanyol kifejezése: órgano tubular – sípos orgona

0. nap: Utazás és szállás
1. nap: A falu, Bocas del Toro
2. nap: Vitorlázás – delfinek és korallok
3. nap: Isla Bastimentos – canopy és a Red Frog beach
4. nap: Isla Colon – biciklizés és a La Gruta
5. nap: Hazaút

0. nap: Utazás és szállás

Az utazáshoz a taxi-busz-gyalog-busz-hajó kombó helyett az egyszerűbb és élvezetesebb, de némileg drágább repülést választottam. A járatot a NatureAir légitársaság rotoros kisgépekkel szolgálja ki, ez is nagy vonzerő volt persze, hiszen még soha nem ültem ilyenen.

Vicces élmény a kis vasútállomásnyi reptereken végigcsinálni a szokásos repülés előtti procedúrát, majd beülni egy kisbusz méretű valamibe, aminek szárnya van. A kisgép többet liftezik a levegőben, viszont a kilátás kárpótol a kellemetlenségekért. A galériában  egyben az oda- és visszaút képei, a kontinentális tájak Costa Ricához, az óceánnak és szigetekkel szabdalt látkép Panamához tartozik.

Leszállás után azonnal megcsapja az embert a gyilkos meleg, 30 fok, irdatlan páratartalom, derékszögben tűző napsütés. A reptérről kilépve rögtön a faluban találja magát az ember, ahol a tengerparti házsor végén mólók sorakoznak, itt kell motorcsónakba szállni. A szállás egy másik szigeten, egy kb. 20-30 méter széles szoros túloldalán van, kiszálláskor egy dollárt kell a motorcsónakos markába nyomni, ez a viteldíj.

Az Aqua Lounge hostel híres a környéken, cölöpökre emelt deszkaépület nagy terasszal, amibe medencéket vágtak, így bármikor csobbanni lehet egyet a tengerben. A szállásom termes turistaszálló volt, direkt ilyet választottam a szocializálódás végett.

A szobatársaim (vegyesen brit, ír és amerikai srácok) rendesek voltak, a szálláson rendezett hatalmas partit már együtt lógtuk végig első este. Heti kétszer van itt hajnalig tartó buli, aludni nem érdemes, de nem is nagyon lehet, közvetlenül a szállás mellett van a táncparkett, hajnali háromig szól a zene. Fotó az éjszakai életről nem készült, talán mindenkinek jobb is így.

1. nap: A falu, Bocas del Toro

Másnap hajnali 11 körül sikerült kivergődni az ágyból, délutánra a hely felfedezését terveztem. Átcsónakázva a faluba először megszerveztem a másnapi programom, majd biciklit béreltem és egy óra alatt keresztül-kasul felfedeztem a helyet. A parti utcán végig vendéglők és ajándékboltok sorakoznak, azonban ha kicsit odébbteker az ember, felfedezheti a falu igazi életét. A galériában a tipikus helyi utcakép mellett felfedezhetitek a tűzoltóság és a helyi áramszolgáltató épületét is.

2. nap: Vitorlázás – delfinek és korallok

Egész napos túrára jelentkeztem erre a napra, délelőtt fél 10-kor indult velünk a katamarán vitorlás delfint és korallzátonyt nézni. Az ébresztőmet sikerült átaludnom, így rekord 15 perc alatt kerültem az ágyamból a vitorlásra – úgy, hogy közben vízitaxizni és reggelit vásárolni is kellett!

Első állomásunk a Delfin-öböl volt. A motorcsónakos túravezetők itt nekiállnak körözni a delfinek előcsalogatásához, ami néha sajnos sérülésekhez is vezet a gyors csónakok és a motor hajtócsavarja miatt. Mi a vitorlással csak ellebegtünk az öbölben, és a delfinek jöttek oda hozzánk, “körbeszaglászni” minket. Így kicsit távolabbról, de hosszabb ideig figyelhettünk vagy 5-6 delfint, ahogy felváltva ugráltak ki a vízből.

Miután elbúcsúztunk újdonsült barátainktól, a korallzátonyok felé vettük az irányt. Két helyen is megálltunk, és búvárszemüvegben, pipával ugrottunk be a hajóról a nyílt tengerbe. Mintha egy trópusi akváriumba került volna az ember, karnyújtásnyira kisebb-nagyobb tarkabarka halak, tengeri csillagok, és különböző korallképződmények felett úszkáltunk úgy fél órát mindkét helyen. Sajnos vízálló gép híján a korallokról nincs fotóm, a hajóról csak az őrmesterhalakat sikerült lekapni, ahogy a bedobott ananászdarabkákat majszolják. A korallzátonyok felett hason úszkálás nagy veszélye a leégés – nap végére nekem is sikerült a hátamat rákvörösre égetni, de sebaj, az élmény megérte!

3. nap: Isla Bastimentos – canopy és a Red Frog beach

Másnap a hátamra tekintettel ruhás program után néztem – így kerültem át fél órás motorcsónakázással a Bastimentos szigetre, lombtúrára (canopy). Ennek a lényege, hogy hevederbe szíjazva fel kell mászni az esőerdőben egy fa tetejére, ahol platformokról lehet a mélybe ugrani – azaz kifeszített kábeleken karabinerrel átsiklani 100-200 méteres távolságokat a 20-30 méter magasan. Az enyhe tériszonyommal ez bizony jó mókának tűnt!

Szerencsére nem volt túljelentkezés, két kanadai leányzóval és a túravezetőkkel összesen öten vettünk részt a programon. A “rutinfeladat” kábelen siklás mellett akadálypálya is volt a magasban, rönkfán, ingatag pallókon, egy szál kötélen kellett átegyensúlyozni. Hát, a mosolyom nem volt mindig őszinte!

A sziget másik fő látványossága a gyönyörű, képeslapra illő tengerpart. Ha már lent voltam, vörös hát ide vagy oda, nem bírtam ki hogy ne ússzak egyet. Itt nem védi szigetsor a partot, így a karib-tengeri hullámok egyenesen a partot érik, lehet ugrálni! A Red Frog beach (Nyílméregbéka-part) szerencsére elég szellősen volt turistákkal, egy kedves pár a reggeli motorcsónakról segített megőrizni a cuccomat míg én hableányt játszottam. Az úszástól megéhezve kipróbáltam egy helyi különlegességet a parti bárban. Ez a ceviche, ami citrusgyümölcsökben marinált nyers tengeri hal, illetve egyéb herkentyűk. Kissé rizikós étel, mert csak frissen ehető, de megkockáztattam és nagyon finom volt! Ebéd után átsétáltam a közeli Teknősbéka-partra is, ami vadregényesen elhagyatott, teljesen üres tengerpart volt, itt is fotóztam párat.

Egy különlegességet nem meséltem még: a szigeten találkoztam a hely nevét adó nyílméregbékával is. Égővörös színűen, megérinteni őket tilos, a bőrük ugyanis halálosan mérgező! A lombtúra elején a vezetőnk mutatott egy szép példányt, hazafelé a kikötőhöz menet pedig helyi kissrácok húztak le egy-egy dollárral hogy megmutassák a zsákmányukat. Bár alapvetően nem szeretem az ilyen turista- és állatnyúzást, de egy ilyen nap végén nem bírtam ellenálni.

4. nap: Isla Colon – biciklizés és a La Gruta

Az utolsó napra a központi sziget, Isla Colon (Kolombusz-sziget) felfedezését hagytam. Itt fekszik a falu, amit még az első nap biciklliztem körbe, és innen indult az összes túra is. A szálláshelyről így már rutinosan ugrottam a csónakba, és átvízitaxiztam a túlpartra. Itt biciklit béreltem (ezúttal 4 órára), és nekiindultam a sziget belsejének! Eltévedni nem nagyon lehet, összesen egy út vezet végig körbe a parton, amiből egy kiágazás szeli át keresztben a szigetet. Erre az útra kanyarodtam, és dimbes-dombos tájon kapaszkodva, az esőerdőben jól elázva, egy óra alatt értem fel a pár házból álló picinyke településre.

A hely különlegessége a Szűz Máriáról elnevezett barlang (vagy simán Denevér-barlang), spanyolul La Gruta. Maga a bejárat is gyönyörű vad zöld dzsungel mindenfelé, kis oltár és padok (búcsúra rendszeresen járnak ide a helyi lakosok), a bejáratnál Mária-szobor.

A barlang maga tán 50 méter hosszú lehet, közepén friss vizű patak folyik, combközépig gázolva lehet átjutni a kijáratig. Középen kis tavacska, ebben akár fürödni is lehet, ha a tenger után hűvösebb édesvízre vágyna az ember. Én már rendesen meg voltam áldva égéssel, szúnyogcsípésekkel, és a váltó nélküli biciklin is leizzadtam, így nagyon jól esett a hideg vízben gázolás!

A barlang lakói kabócák és denevérek, egy kanadai házaspárral hárman zavartuk meg a nyugalmukat pár fotó és egy kis hűsölés erejéig. A faluból legurulva a tengerparti úton is tekertem még egy sort, majd egy távolabb eső vendéglőben legurítottam egy sört a tonhal tartár mellé. Itt fotóztam párat a helyi rákhalászokról, majd visszatekertem a faluba leadni a biciklit.

5. nap: Hazaút

Csütörtökön koradélután indult a gépem vissza Costa Ricába, így sok mindenre már nem tellett az időmből. Összepakolás, kijelentkezés, ebéd, reptér. Sajnos hiába biztattak a kollégák, hogy senki se veszi komolyan, de a costa ricai beutazáshoz mégis kérték a három hónap múlva esedékes kifelé tartó jegyemet. Így kénytelen voltam 150 dollárért megvenni a legolcsóbb repjegyét a társaságnak, ami Nicaragua fővárosába szól. Minden jó ha jó a vége, azért csak megkaptam az újabb 3 hónapos tartózkodási engedélyt, így van 90 napom eldönteni, mit is szeretnék legközelebb meglátogatni! A panamai kalandok végére zárásképp egy esti fotó a kivilágított faluról.

A nap spanyol kifejezése: Bocas del Toro – bikaszájak (lásd térkép!)

Az utolsó nagyheti bejegyzés következik, gyorsan feldolgozom a Nagycsütörtökön és Nagypénteken történteket, mielőtt elutaznék Panamába új élményekért. Legközelebb már tényleg tengerparti fotókkal jelentkezem!

A hétfői koncert után José megkért, hogy segítsek a nagycsütörtöki misén. Erre a napra alkalmi kamarakórus állt össze (főleg a nagykórus tagjaiból), egyrészt énekkel kellett a basszust erősítenem, másrészt pár kórusművet és helyi népéneket orgonán kísérnem.

Majdnem lekéstem azonban az egészet, mert haza kellett ugranom átöltözni, és pont elkapott az első komolyabb trópusi eső, így kölcsönesernyővel és taxival, utolsó pillanatban érkeztem a helyszínre – minden segédeszköz ellenére csurom vizesen. A kórustagok segítettek megszárogatni, aranyosan féltettek a megfázástól, hiába magyaráztam hogy hidegebb klímához vagyok én szokva, nem kell félteni a trópusokon tüsszögéstől a magyart.

A szertartás többé-kevésbé az otthon is ismert módon zajlott, egyetlen különbség a korhű zsidó ruhába öltözött “helyi vének” csoportja, akik a szentélyben vettek részt a misén, valamint a Nagycsütörtökön hagyományos lábmosás szertartásán. A mise végén a templomon belüli nagykörmenettel vitték az Oltáriszentséget őrzési helyére.

Nagypénteken az esti körmenetre mentünk ki Sarah-val, ami egészen más hangulatú és grandiózusabb is volt, mint a virágvasárnapi. A menet legelején pár díszesen öltözött hölgy vitt rejtélyes edényeket, gondolom mindenféle balzsamot. A vezető zászló után gyászruhás férfiak vonultak lassan, rendezett sorokban, körülbelül százan-százötvenen. Az első kb. 20 ember kereplőt, az utolsó 20 dobokat vitt közben, ők adták az egész körmenet lassú, vontatott ritmusát. Utánuk körülbelül 10 férfi cipelte a hatalmas, kivilágított Jézus-sírt. Mögötte az elmaradhatatlan rezesbanda, majd Szűz Mária szobra asszonyok vállán, valamint János és Péter apostolok szobrai zárták a sort. Saját videó következik!

A tömeg itt volt a legnagyobb, ez a leggrandiózusabb körmenet mind közül, eltart akár 2-3 órán át is. Az első óra után kifotóztuk-videóztuk magunkat és hazajöttünk, útközben még a rögtönzött Golgotánál lőttem két fotót.

A nap spanyol szava: entierro – temetés.

Szakmázóknak a műsorlap:

Fél templomnyi közönséggel kezdtünk, de a záró Händel Allelujáig teljesen megtöltöttük, a slágerdarab mindig hálás műfaj.

Videó következik: amerikai kórusmű, spanyol szöveggel (Cerca de Ti, Señor). Helyi akcentust gyakorolni tökéletes volt. Facebook link, hiba esetére.

Helyi konzisok adták a vonósnégyest, a karnagyunk, José megkönnyebbülten mosolyog a koncert vége felé.

Koncert után maradunk még egy órát a plébánián némi sütizésre és klubéletre. A konzisoknak José épp az orgonaőrült európai srácot magyarázza, én meg igyekszem nem lemaradni a spanyol beszélgetésben. Bónuszként dekoratív elsőhegedűs balról.

További fotók a brácsista, Daniel albumából:

A nap spanyol szava: concierto – koncert.

De ne szaladjunk előre, csak a város túlvégére: Virágvasárnap reggel laza fél órás sétával értem el a Heredia túlvégénél található San Francisco kápolnához. Itt már nagy tömeg gyülekezett, cserkészek, ministránsok, és rézfúvósok hordái csoportosultak a tömegben. Mindenki pálmaleveleket szorongatott, van itt kérem történeti hűség, nem barkáznak ám a népek. Sokan origamit vagy keresztet készítettek a levelekből – ez mondjuk nem tudom mennyire korhű megoldás…

Ahogy elközelgett az indulás ideje, rendezett sorokba álltak a ministránsok, csatarendbe álltak a papok, és a tömeg feje fölött, a lépcsőn lefelé furcsán el kezdett billegni egy Jézus-szobor teteje… ahogy közelebb értek kiderült, nem a szobortalapzat mondta fel a szolgálatot, hanem az életnagyságú szobor egy szamár hátán csacsigolt végig a körmeneten!

Négy oldalról négy egyházfi támogatta az Úristent a nyeregben, de a lépcsőn majdnem így is idejekorán csúnya véget ért. A zenekar megfújta a rezet, és folyamatos dobpergés és trombitaszó mellett vonultunk át a városon, pálmaleveleket lengetve.

Menet közben japán turistát megszégyenítő módon csattogtattam a gépem, a fenti fotó készítése közben sikerült belemásznom a körmenetbe, morcosan is nézett mindenki Jézust kivéve. Utolsó pillanatban bújtam ki a kordonkötelet tartó cserkészek között, elkerülve hogy a szamár után a rezesbanda tiporjon el.

A város közepén egy fura építmény jött szembe az utcán, mint egy középkori városfal és kapu. Ez volt Jeruzsálem kapuja, ahol a “város vénei” korhű ruhában fogadták a bevonuló Krisztus Királyt. Sajnos a megálló idejére én még a városfalon kívül ragadtam, így onnantól nincs fotóm az elöl történtekről. Van viszont saját videó, minden konkrétum nélkül a hangulatot próbáltam rögzíteni, ahogy sodródtam a tömegben.

A közel egy órás processzió végére elérkeztünk a helyi főplébániához, itt a templomban még agitálták a jó papok kicsit a tömeget, majd énekszóval rögtön belefogtunk a passiós misébe. Én felmenekültem az orgonakarzatra Joséhoz, az utolsó fotók ott készültek. Érdemes végigpörgetni a lenti galériát is!

A nap spanyol kifejezése: Domingo de Ramos – Virágvasárnap

Először is hangulatfokozó videó következik: helyi népdal Herediáról (a város, ahol élek), sok tájképpel, híres épülettel, életképpel – spanyolosoknak felirattal!

Aztán gyors lista, hogy milyen beszámolókra lehet számítani a közeljövőben:

• Ápr. 1. Virágvasárnapi körmenet és mise, délután kórus főpróba.
• Ápr. 2. Nagyhétfői kóruskoncert a helyi plébánián, zenekarral, szólistákkal.
• Nagyhéten minden nap körmenetek (lásd videó), nagy “banzáj”, igyekszem sokat fotózni majd!
• Ápr. 7-12. Egy hétig Panamában lógatom a lábam a tengerbe, klasszikus turistáskodás következik végre, remélem lesz miről beszámolni!

Egy szó mint száz, csak türelem, hamarosan bejegyzésdömping következik! Akik meg már nagyon hazavárnak, azoknak hosszútávú előrejelzés: a héten átrakattuk a jegyemet, egy hetes kitérővel New Yorkban, várhatólag december 22-én érkezem haza Budapestre.

A nap spanyol szava: calendario – naptár

Egy rövid áttekintés Costa Rica földrajzáról: az ország a Közép-Amerikai földhídon található, teljes szélességében elfoglalva azt. Északról Nicaragua, délről Panama, keletről és nyugatról pedig a Karib-tenger és a Csendes óceán határolja. Két fő hegylánca északról délnek húzódik, egy központi völgyet fogva közre. Röviden, ha húzol egy vízszintes vonalat a térképen: víz-hegy-völgy-hegy-víz – ez Costa Rica.

Az ország klímája is eszerint tagolódik, míg a partokon és a központi völgyben a trópusi éghajlati övnek megfelelő az időjárás (forró és nedves), addig a hegyláncokon fölfele haladva egyre hűvösebb az idő, időjárásában (a nagyon magas páratartalomtól eltekintve) jobban hasonlít a mérsékelt égövhöz. Még mielőtt kérditek: nem, hóhatár itt nincsen.

Ahogy a képeken is látszik, ebben az országban egy talpalatnyi lapos rész alig van, az is az ország közepén – itt helyezkedik el a főváros, San José. A többi nagyváros körülötte helyezkedik el egy rakáson, felfele kúszva a környező hegyekre. Az én lakhelyem, Heredia is ezek közé tartozik – szinte mindenhonnan szép kilátással a központi völgyre és a hegyekre, jó levegővel, némi széllel, és kellemes, késő májusi (magyar fogalmak szerint) idővel. A nagyvárosok körén túl elszórt falvak alkotják az ország legnagyobb részét, a hegyek oldalában nyaralók bújnak sok helyen, a tengerparton felváltva védett esőerdők és hotelekkel tömött plázs.

A helyi építészetet a belvárosokban a koloniális időkből származó épületek határozzák meg kisebb-nagyobb részben. A régebbi templomok, városházák, iskolák ebből az időből valók, szinte európai hangulatot árasztva. Az első szembeszökő különbség, hogy minden tömzsi, alacsony – a gyakori földrengések mellett a korabeli építészet ezt tette lehetővé. A régi épületek vegyesen vannak egész jó vagy egészen katasztrofális állapotban.

Minden egyéb ház meglehetősen érdektelen és ronda, a helyi logika szerint ezek a fő építészeti elvek:

1. Legyen földrengésbiztos: maximum egy emelet.
2. Legyen betörésbiztos: minden kapun, ajtón és ablakon rácsok, az utcafrontok végig téglafal és/vagy két embernyi magas kerítés, általában szögesdróttal a tetején.
3. Legyen bővíthető: egy kis alumíniumváz, némi gipszkarton, a tetejére hullámpala vagy fémtető, és kész is az új szoba a gyereknek!

Egységes utcakép, városkép nincs, a esztétikum, hang- vagy hőszigetelés, hermetikus nyílászárók, járdaépítés nem véletlenül maradt le a listáról. Az elmúlt hetekben néha segítettem Fredónak, aki éppen a nagy házat alakítja át további albérlőknek – hát, néha hajam állt égnek az alkalmazott megoldásoktól. Műszaki emberek figyelmébe ajánlom az elektromos hálózat névre hallgató pókhálókat – sokszor a földig lógó kábelvégekkel, ami békésen néz ki, de ki tudja milyen a fogása…

Az utcák, utak állapota vegyes, mivel nincs tél, kátyú nincs – van viszont vízalámosás, eltűnt vagy elnagyolt csatornafedél akárhol, és állandóan fekvőrendőrök. A csatornázást nem aprózzák el (nyilván az esős évszakra kell is), viszont baromi veszélyes módon építik. Az utcasarkokon jellemző az alábbi két megoldás egyike:

1. Csatornaakna a járdaszegély mellett: pont ahol lelépne az ember, fedél vagy van, vagy nincs. Ha nincs, az akna akár 3-4 méter mély is lehet, felnőtt embernek sem ajánlatos elnézni a lépést. Ha van, elnagyolt – kislábú embereknek bokaficam, gyerekeknek minimum lábtörés.
2. Csatornaakna az úttesten, lehetőleg keréknyomban: elnagyolt rácsozat, robogónak borulás, teherautónak beszakadás veszély. Teherautó alatt értsd az amerikai brutál csőrös kamionokat, a szűk belvárosi egyirányú utcákban is persze.

Az itt-ott töredező betonfedelek és kilógó vasszerkezetek is elgondolkodtatóak – hamar megszokja az ember, hogy minden fedélt kényszeresen kikerüljön, biztos, ami biztos. A korlát lépcsők mellett sem divat, ahogy a járda is opcionális – a belvárosban van csak megbízhatóan két oldalon, ott viszont betelepülnek a zöldségesbódék, utcai lottóárusok, és a buszra várakozó tömegek.

A városnak tehát megvan a sajátos hangulata, ezzel együtt azonban nagyon szerethető a nyüzsgés, csak elbambulni nem szabad, láb elé nézni mindig! Ahogy pedig kiszabadul az ember kicsit a házak közül, mindig szembejön egy pálmafás tér vagy szép hegyoldali kilátás – ez pedig sok mindenért kárpótolja az embert!

A nap spanyol szava: ciudad – város.

Hétköznapok

Az irodában szépen lassan csordogálnak a fejlesztések, és körvonalazódik egy új, nagyobb léptékű, szakmailag izgalmas terv is. Még semmi sem biztos, de remélem egy hónapon belül végzünk minden eddigivel, és belevághatunk a lecsóba! Nyelvórákon nagy tempóban haladunk előre, múltkor beszéltem Laurával, hogy lassítsunk kicsit a nyelvtannal. Nem mintha nem menne, de beszédnél kevéssé nyerő hogy négy igeidőt használok, ha ugyanakkor alig 50-100 szót ismerek. Úgyhogy innentől vocabulario ezerrel!

Kóruson létszámhiány miatt átkerültem a basszusba, aminek örülök, mert jobb a hangzás és a társaság is a dörmögő szekcióban. Múltkor Facebookon szóba került hogy mutathatnék nekik valami magyar éneket, azóta fenem a hangvillámat az Esti dalra, de egyelőre nem mertem Josét sokkolni az ötlettel.

A társadalmi életem továbbra is lassan alakul, de a háziakat már jól ismerem, háromgyerekes család, a legidősebb srác, Fredo pont velem egyidős, és mindenki profin tud angolul, ez sokat segít. Az albérlőtársakkal közösen szoktunk  hétvégente  grillpartit rendezni itt a kertben, Fredo eteti, én itatom a tisztelt közönséget.

Kockulás

Mivel a könyvek amiket hoztam magammal a végük felé járnak, beszereztem az USÁ-ból egy elektronikuskönyv-olvasót. Jól sikerült választani, alig egy hete van meg, de nagyon kényelmes megoldás. No és végre lesznek magyar könyveim is! Nem is lennék programozó, ha ehhez nem kezdem volna saját konvertáló programot írni, ami a MEK-ben található regényekből ePub formátumú könyvet gyárt. Érdekes dolog az embernek beleásnia magát egy új formátumba, ha kitart a lelkesedésem, publikus konvertáló eszköz lesz belőle minden eIrodalmárnak.

Tervek

Ahogy a bevezetőben ígértem, hamarosan készítek tematikus bejegyzéseket is (építészet, közélet, emberek, ételek), lehet kérni témákat! Fotózni is igyekszem, bár japán turista még mindig nem lett belőlem.

Lassan két hónapja vagyok itt, és mivel a bevándorlási törvények miatt három hónap után el kell hagyni az országot, így Húsvétkor kényszernyaralásra megyek. Mivel itt az egész Nagyhét állami szünet az állami intézmények és egyes cégek kiadják az egész Nagyhetet szabadságba, ezért úgy éreztem, ideje elkezdeni szervezkedni, mielőtt minden hely betelik. Ma sikerült is mindent lefoglalni, április 7-12. között repülök Panamába, Bocas del Toroba, ahol az Aqua Lounge mólóján fogom lógatni a lábam a Karibi tengerbe, kezemben egy sörrel. Már persze amikor épp nem szörfórákat veszek vagy delfinnézőben vagyok. Na jó, beismerem, talán annyira azért nem lesz kényszer ez a nyaralás!

A nap spanyol kifejezése: Semana Santa – Nagyhét

Az első három hét délután tartott nyelvi csoportok után való kutatással telt, eredménytelenül – ezt megelégelve végül magánórára iratkoztam be egy helyi nyelviskolába. Heti kétszer járok ide, az ára sajnos igen borsos, így valószínűleg az első pár hónap után keresek majd valami alternatívát. A tanárnő viszont nagyon profi – Laura a legelső órán úgy megbeszéltetett, magam is meglepődtem mennyit bírok hablázni spanyolul.

Kóruspróbák hetente vannak a helyi könyvtárban, ide José révén jutottam el. Vegyes korú, de jó hangulatú társaság ez, a színvonal amatőr, de hát az nem újdonság. Főként klasszikus egyházzenei művek és spirituálék vannak repertoáron, vegyesen angol, latin és spanyol szöveggel. José jó próbákat tart, próbálok ellesni tőle pár kórusvezetési fogást, no meg persze nyelvgyakorlásnak sem utolsó!

A bejegyzés végére maradt pár, eddig felhasználatlan kép – a galéria sorrendjében: a Parque Central, az Iglesia Inmaculada, a nyelviskola kertje és egy terme, valamint a könyvtárból a kilátás és kóruspróba.

A nap spanyol kifejezése: ensayo de coro – kóruspróba