A túlélés művészete: Nicaragua

Repül az idő: újból eltelt szűk három hónap, így megint összepakoltam egy kis világlátásra – ez alkalommal északnak indultam az új kalandok után.

Nicaragua Közép-Amerika egyik legszegényebb országa, a sok évtizedes belviszályok után az 1990-ben hivatalosan megszűnt diktatúra erői a mai napig éreztetik hatalmukat, a gazdaság igen gyenge, a drogkereskedés és korrupció meghatározója a mindennapi közéletnek. Ugyanakkor az ország gyönyörű, az emberek kedvesek (amikor éppen nem megfejni akarják a turistát), és sok tekintetben rengeteget fejlődött az elmúlt években.

Szeptember utolsó péntekjén indultam neki az útnak, az áprilisban vásárolt repülőjeggyel zsebemben. A másfél órás utat az akkor bemutatott kisgéppel tettük meg, gyönyörű tájak felett elhaladva. A kisgép előnye, hogy alacsonyan repülve sok szépet látni – a bejegyzés végi galériában találtok légifotókat Herediáról, a Poás vulkánról, és a Nicaragua-tó környékéről – érdemes figyelni a képaláírásokat!

A reptérről kilépve taxit fogtam, ez itt szerencsére olcsó mókának számít (cserébe alig pár évtizedes a járgány, fénykorában tuti a biztonsági öv is működött még). Egy aranyos sofőrnőhöz volt szerencsém, aki kis városnéző túrát rögtönzött Managuában. A főváros elég lepukkant állapotban van, a klasszicista katedrális például ablakok nélkül, szürke falakkal éktelenkedik, különösebben nem szép látvány. Miután a TransNica társaságnál megvettem a hazafelé szóló jegyemet, a helyi buszpályaudvarra vitettem magam. Itt igazi harmadik világ-beli káosz fogadott, régi amerikai iskolabuszok sorakoztak a rendszertelen tömegben, táskákat, terményeket pakoltak a busztetőkre, mozgó büfések kínálták be az ablakokon a portékájukat. Kész szerencse, hogy egy kis baksis fejében mindig azonnal akad valaki, aki segít megtalálni a buszt, így hamar a helyiek közt találtam magam a egy buszajtóba állított kempingszéken csücsülve, két műanyag vödörrel a lábaim alatt. 🙂

Szerencsére rajtam kívül mindenki látta a rendszert a káoszban, így az indulás és az út többnyire eseménytelenül telt, 100 km-t tettem meg dél felé, egy átszállással kábé 3-4 óra alatt. Úticélom San Juan del Sur volt, óceánparti kis falu és szörfparadicsom. Itt találkoztam Rachellel – talán emlékeztek, ő az olasz lány aki Herediában volt felső szomszédom pár hónapig. Indulás előtt egy nappal írt rám, és én kaptam a lehetőségen hogy nem magányos turistaként kell rostokolnom – a ciprusi sráccal, Gabriellel közösen jó társaság voltak. Nem csalódtam a helyben sem, nézzétek csak a fotókat, igazi trópusi paradicsom! Laza lustulással, tengeri herkentyű-evéssel, fürdéssel, bulizással telt el itt két nap.

Harmadik nap reggel újból útra keltem, s mivel a buszra hiába vártam egy órán keresztül, végül gyűjtőtaxival utaztam be a közeli kisvárosba. Azaz utaztam volna – ha az amúgy is igen ütött-kopott járgány nem kap defektet az út közepén. Sebaj, hamar jött egy másik taxis, akivel együtt végül hatodmagunkkal bezsúfolódva értünk Rivasba. Mivel vasárnap ritkás a menetrend, így a sofőr sráccal megalkudtam, hogy egészen a célomig vigyen. 70 km taxizás közben beszélgettünk egy jót, lefotóztam a Mombacho vulkánt, és megszabadultam sok órás várakozástól és buszon zötyögéstől is.

A nicaraguai taxisok két ökölszabálya: 1. A sebességmérő soha ne működjön a járgányodban! 2. Minden fuvar során legalább egyszer feltétlenül tankolj, kötelezően a járó motorba!

Az utolsó napomat Granadában töltöttem, a Nicaragua-tó partján. Gyönyörű koloniális városka, a komoly építészettől elszokva érdekes volt hirtelen a spanyol stílusba csöppenni. A délutánt és koraestét városnézéssel töltve kellően el is fáradtam. Pláne hogy az utcákon közben zajlik a latin-amerikai élet, utcai büfések, mozgóárusok, kéregető kisgyerekek hada lepi el a turistát.

Csak egy jellemző történet Granadából: vacsorázni indultam estefelé, mikor hozzám csapódott egy szépen vasalt ingű harmincas helyi úriember, aki turistavezetőnek vallotta magát, és mindenképpen meg akarta nekem mutatni a város legjobb éttermét. Normálisnak tűnt a hely, biztattak hogy az étlapon bruttó árak vannak, vacsorázzunk hát, a srác is leült mellém egy sörre. Először marihuánavásárlásra próbált meg rábeszélni, majd mondta, hogy vegyek tőle egy szivart. Füvet nem veszek, ámde legyen, szivart még úgyse próbáltam. Ekkor megpróbált előleget kicsikarni érte, majd eltűnt, hogy hozza – azóta sem ért vissza. Na sebaj, a vacsora legalább tűrhető volt, lássuk a blokkot – hát nem kiszámlázták a „turistavezető” sörét is, plusz a „bruttó” árra még az adót?! Azóta már tudják: magyar turistánál nem érdemes ilyesmivel próbálkozni. 🙂

Az esti kalandok után már csak egyet kellett aludni, és szállhattam is fel a hazafelé tartó buszra. Bár nem volt olyan kényelmes mint a panamai járat, de a kilenc órás utat azért könnyen ki lehetett bírni, este 7 körülre értem haza, a biztonságos, jól ismert costa ricai lakomba.

A nap spanyol szava: viaje – utazás


Közzétéve

itt:

, írta:

Cimkék:

Hozzászólások

2 hozzászólás a(z) “A túlélés művészete: Nicaragua” bejegyzéshez

  1. Zsuzsó avatar
    Zsuzsó

    Ez a hely is gyönyörű!! És bár ne lett volna ilyen izgalmas…! De legalább lesz mit mesélni itthon, meg 10-20 év múlva az utódaidnak! 😉
    Hmmm…, ha jól számolom, a következő utad már Haza vezet!! 😀

  2. KoBa(k) avatar

    Én nem bánom az izgalmat (pláne így utólag), csak folyton figyelni volt fárasztó. A gyerekek meg is fogják unni még apu sztorijait. 😀
    Igen, december közepén, kis kitérővel sietek haza! 😉

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .