Hazaértem

A rendkívüli hóhelyzet dacára hazaértem egészben, minimális késéssel szombaton. Mint utóbb kiderült, az én gépem lehetett az utolsók egyike, ami leszállt Ferihegyen a reptér bezárása előtt. Az úton sikerült lőni pár fotót, ezeket szeretném zárásul megosztani veletek.

Péntek reggel hétkor szállt fel a gépem San Joséból, Costa Rica gyönyörű, tiszta időjárással búcsúztatott. Ez különösen nagy ajándéknak bizonyult, mivel a Poás vulkán fölött repültünk, aminek a krátere teljesen tiszta, belátható volt! A fotókon szépen látszik a múltkor ködbe burkolózott központi kráter, és a fölső, régi kráter gyönyörű tava.

Az utunk tovább a Karib-tenger szigetvilága fölött vezetett, igyekeztem itt is fotózni, változó sikerrel.

Már az Amerikai Egyesült Államok felett járva, itt néhol hó, gyakrabban amerikai foci-stadionok tarkítják a tájat.

Leszálláshoz közeledve gyönyörűen lehetett látni Manhattant, ha jól figyeltek, jobbra még a Szabadság-szobor is kivehető!

Innentől sötétre és fáradtságra hivatkozva megszakad a fotósorozat. Dióhéjban a hazaút maradék része: sima és gyors átkelés a bevándorlási és vámhivatalon, összesen 5 órás várakozás a Newark reptéren. Innen tovább először északnak vezetett utunk – szép kilátás a kivilágított New Yorkra -, majd hosszú és eseménytelen repülés az Atlanti-óceán fölött. Brüsszelben leszállás a havas tájba ragyogó napsütésben, két órás átszállás után fél óra késéssel indulunk tovább Budapest felé – a gépről még intettem a régebbről már ismerős Atomiumnak.

Budapesten hó és köd, a kifutópályát alig lehetett látni. Utólag tudtam meg, alig pár órával később fél Európában lezárták a reptereket és járatokat töröltek a hó miatt. Nagy szerencsém volt, de nagyon is jólesett a hazaérés!

Mivel egyelőre további utak nincsenek kilátásban, így a blogot újra alvó módba küldöm. Remélem szívesen olvastátok a beszámolókat, köszönöm a hozzászólásokat a törzskommentelőknek! 😉 Viszlát ugyanitt, egy reménybeli következő utam előtt!

Megmásztam

Napjaim megszámláltattak Costa Ricában, ha minden igaz, ez az utolsó bejegyzés amit a füstölgő vulkánok és messzeérő kávéföldek országából írok. Fotók erre, mese lejjebb!

A múltkori cég szervezésében, de nagyobb csapattal és más túravezetővel indultunk neki vasárnap délelőtt a Poás vulkán megmászásának. Megmászásának… no hiszen.

Úgy egy bő órás buszozással jutottunk fel ugyanis a hegyre, az úton remek kilátás nyílt a kávéföldek között felhőkből kikacsintó Poásra, fönntről pedig lefelé Costa Rica központi völgyére (ahol az összes nagyobb város fekszik).

A busztól kemény negyed órás gyaloglással értünk el a vulkán központi kráteréhez. Ez egy mély, körülbelül kilométer kerületű lyuk, melynek aljában egy kénes-savas tavacska fekszik. Fürdésre nem ajánlott – a tó savassága 0-0,5 pH között mozog! Sajnos nemhogy úszni, de látni se lehetett semmit – ugyanis felhő borította az egész krátert. Előre figyelmeztettek, hogy nagy szerencse kell a tiszta időhöz a kráternél – hát ez most nem jött össze, ilyen művészi fotókat lehetett odafennt lőni:

No sebaj, azért felsétáltunk a magasabban fekvő régi kráterhez is, mely tiszta idővel és gyönyörű kilátással kárpótolt minket. Az oda vezető ösvény se volt semmi, olyan sűrű esőerdő, amit még nem láttam – a sötétség miatt fotózni itt nem is nagyon sikerült sajnos. 🙁

Összesen körülbelül egy bő órát töltöttünk a hegyen, majd a kávéültetvény felé vettük az irányt. A főútról lekanyarodva még kilométereken keresztül kávécserjék között döcögött a buszunk, mire megérkeztünk a központi épülethez. Itt a “hivatalos kávé túra” nevű esemény részei lehettünk, végigkövethettünk a kávétermesztés folyamatát a palántaneveléstől…

…a kávé szüretelésén át…

…a szárítástól…

…egészen a pörkölésig.

Érdekes volt így egyben látni a folyamatot, és megismerni a feldolgozatlan kávét… tudtátok, hogy éretten piros mint a cseresznye, méretre akkora mint egy nagy csipkebogyó, és a két szem törtfehér kávébabot édeskés, finom védőnyálka borítja a kézzel lehámozható héja alatt? A babokat vízben áztatják, majd napon szárítják, és általában csak a célországban pörkölik. A túrát egy helyi kutya is végigkövette, feltűnően élénknek látszott… 😉

Ez a kirándulás csak fél napos volt, így innen haza vezetett az utunk. Ezután már csak unalmas irodai munkanapok következnek, illetve visszaszámlálás a pénteki hazautazásig. A jövő héten már otthonról fogom írni nektek az elmúlt öt hetet lezáró bejegyzést. Addig is legyetek éberek, a costa ricai kávé legyen veletek! 🙂

Megúsztam

…a Csendes-óceánt! Hosszas ígérgetés után végre nekikerekedtünk a kollégákkal, hogy egy napra az irodai neon helyett a trópusi nappal süttessük a hasunkat.

Na ez az ami nem jött be. 🙂 Azaz csak félig… ragyogó napsütés helyett fátyolfelhőket kaptunk ugyanis. Ez engem nem zavart (legalább nem kellett félnem a leégéstől), de a kollégák sajnálkoztak az idő miatt, állítólag napsütésben sokkal szebb türkizkék az óceán…  nekem azért így is nagyon tetszett. 😉 A sztorihoz kapcsolódó fotók ide kattintva láthatók, mint rendesen.

Péntek kora reggel leautóztunk a San Joséhoz közeli (kb. 100 km) tengerparti klubba, melynek Dan tagja, így mi is bemehettünk vele együtt. A hely neve Punta Leona (Oroszlán-szirt), ahol úszómedencék, bárok, nyaralóházak, szálloda, és persze a tengerpart kínálja magát a szerencséseknek – jelen esetben a Dan, Lou, Carlos, Cristian és jómagam alkotta kis csapatnak.

A Playa Blanca (fehér part) öbölben befoglaltunk pár szabad napágyat, egy-egy üveg hideg sörrel a kézben. A srácok csak ritkán mártóztak egyet, hidegnek tartották a vizet (összehasonlításképp ilyen vízhőmérséklet mellett  a Balaton tömve van :)). Én persze nem hagyhattam ki a lehetőséget, többször is elmentem bólyakerülő úszásra – az öböl szerencsére biztonságos úszáshoz, más helyeken veszélyes lenne kiúszni a nagy hullámok és erős áramlatok miatt.

A parton ormányos medvék csatangoltak folyamatosan, őrizetlenül hagyott kajás táskák után kutatva. Némi motiváció (értsd: chips 😉 ) hatására még fotózni is engedték magukat. A kollégák nem nagyon tudták még spanyolul se a nevét ezeknek az állatoknak, fotó alapján Tündi határozta meg otthonról őket. 🙂

Délután átvonultunk az úszómedencékhez, lemosni magunkról a sós tengervizet és meginni további pár üveg sört. Fölöttünk vad papagájrajok húztak el néha, a kaját ezúttal mosómedvék próbálták elcsórni.

Hazafelé még beugrottunk vacsorázni egy óceánparti bárba, itt néztük meg a naplementét, majd hazaautókáztunk.

Lassan lejár a kiküldetésem Costa Ricában, igyekszem egyre jobban kihasználni a maradék időt. Az utolsó hétvégémen megtett másik utamról is hamarosan beszámolok, érdemes visszanézni egy-két nap múlva! 😉

Hajóztam

Többen jelezték, hogy mostanában keveset turistáskodom, ezért csak a ti kedvetekért újra útra keltem. Costa Rica egyik fő úticélja a turistáknak az amerikai kontinensen, így az ideutazókra nagy figyelmet fordítanak. Számtalan kisebb-nagyobb turistautat szerveznek különböző cégek, melyekből két egynapos programot választottam. Íme az első! (Ja, míg el nem felejtem: a szokásos fotósorozatért klikk ide.)

Hajnali 5-kor keltem útnak, hogy 6 előtt ott lehessek a találkozóhelyen, ahova egy kisbusszal érkezett Thomas, a túravezetőnk. Hamar összeszedte a hét fős csapat tagjait San José környékén; két belga pénzügyest, két baszkföldi spanyol biológust, két amerikait (egy orvos és egy ápoló), valamint jómagam magyar programozóként. 8)

Színes és jókedvű társaság jött így össze – persze a hangulatról vezetőnk is folyamatosan gondoskodott. Sokat mesélt és kérdezett; földrajzról, történelemről, biológiáról ugyanúgy, mint fizikáról, biokémiáról, vagy éppen filozófiáról. Persze csak amikor éppen nem viccet mesélt vagy bűvésztrükköt mutatott. 🙂 Úticélunk felé többször is megálltunk, ha érdekes állatok tanyáztak az út mellett: fotózhattunk mindenféle madarat, majmot és gyíkot, vagy állat híján ananász-, kávé- és banánültetvényeket.

Esős hegységen és kiadós reggelin keresztül, 2-3 órás autókázás után érkeztünk meg úticélunkhoz, a Tortuguero Canals (Teknős-csatornák) Nemzeti Park széléhez. Itt hajóba ültünk, hogy felfedezzük a csatornarendszert.

Aki járt már otthon a Szigetközben, az képzeljen el egy hasonló ágrendszert, azzal az apró különbséggel, hogy a parton az esőerdőben majmokkal, kígyókkal és baziliszkuszgyíkokkal, a vízben meg krokodilokkal találkozhat az ember – ha éppen szerencséje(?) van.

Mi főleg kisebb vadállatokkal találkoztunk, míg lassan csorogtunk lefelé a mellékágakban. Dél körül megálltunk ebédelni az egyik turistatelepen, majd tovább hajókáztunk Tortuguero falucskáig. Ennek a településnek a különlegessége, hogy összesen 100 méter széles; egyik végén a csatorna, a másikon a Karibi-tenger partja veszi körbe.

Itt körbenézve hasonló úton jutottunk vissza a kisbuszhoz, majd azzal San Joséba. Utolsó pihenőnk az út szélén, pár zöldséges stand előtt volt; itt kipróbálhattunk pár egzotikus, soha nem látott gyümölcsöt. A kedvencem a képen látható szőrös izé volt; nomeg egy belsejének állagáról és színéről találóan csak majomagyvelőnek, vagy kevésbé költőien takonynak hívott másik. 😉

Itt a mese vége mára, hamarosan újabb bejegyzéssel jelentkezem, remélhetőleg a Csendes-óceán partjáról. Ahogy a kedvenc netrádióm szignálja mondja: “Stay tuned, the best is yet to come!” 😉